A filmtörténeti anyakönyvezés hagyományosan John Huston 1941-es filmjéhez, A máltai sólyomhoz köti az amerikai film noir születését. Fritz Lang azonban már a ’30-as évek folyamán kitapintotta a műfaj egyik későbbi csapásirányát. Pesszimista sorsdrámáiban (Téboly, Csak egyszer élünk) agonizáló hősei kénytelenek a szobormerev jogszolgáltatás hóhérbárdja alá hajtani fejüket. Persze ezek a filmek nem pusztán arról szóltak, hogy a vakszerencse sokszor igen szűkmarkúan osztogatja kegyeit az utca emberének: a konkrét helyszínrajzokból egyaránt kiolvasható volt az amerikai társadalmi rendszer érdes kritikája. Akárhogy is: az alapkonfliktust később a noir nagyvonalúan becsatornázta tématárába – csupán az anyagkezelés mikéntje változott.
A Stranger on the Third Floor (1940) már sokkal elvontabb stílusban regélt az egyre elharapódzó erkölcsi relativizmusról. A paranoid zsákutca-thriller testközeli metaforája volt a háború sújtotta Európának, a villamosszék előszobájában toporgó protagonistát pedig egy, a sötét nagyvárosban fantomszerűen közlekedő homunkulusz rángatta dróton. Boris Ingster feszes tempót diktáló klasszikusában végre az amerikai néző is szembesülhetett a világégés titokterhelt levegőjével, amelyben a vétlen átlagembert pillanatok alatt felnyársalhatják bizonyos kaotikus őserők – és talán túl késő lesz, mire az illető kipillant a jogállamiság és a polgári látszatbiztonság illúzió-fátyla mögül. Az egyes mozikban innentől fogva a primitív végzetelvűség horizontja vonódott a hősök feje fölé, morális iránytűvel pedig többé nem tudták bemérni társadalomban betöltött szerepüket.
Az amerikai film noirban ez a tematika a világháborút követően sem veszítette el hangsúlyát, sőt, már-már virágba borult. Ám a talajvesztett kisembert e durva rajzolatú bukástörténetekben immáron nemcsak stigmatizálta, hanem bűnre is csábította, sőt, erőszakosan magával rántotta a korrupt környezet. Ennek a témavonulatnak aztán olyan darabjai születtek, mint a Határincidens (1949), a Futóhomok (1950), vagy a kivételesen ötletes Holtan érkezett (1950), amelyben a filmtörténet egyik legkiszolgáltatottabb hőse vág rendet a fülledt betondzsungelben.
A nyitójelenetben a gyűrött protagonista bejelent egy gyilkosságot a Los Angeles-i rendőrségen, amelynek ő maga az áldozata. Ezután flashback formájában tájékozódunk kálváriájának előzményeiről. Hősünk, Frank Bigelow (Edmond O’Brien), a kisvárosi könyvelő néhány napra elszabadult túlságosan is ragaszkodó szerelme mellől, hogy aztán egy átdorbézolt 
éjszakát követően egy füstös kantinban valaki halálos mérget keverjen a poharába. A férfi, miután az orvosi diagnózis megállapítja, hogy alig van már ideje, őrült nyomozásba kezd gyilkosai után, s menet közben döbben rá: egyetlen tollvonás okozta a vesztét.
Az önmagában is rendkívül izgalmas filmet bizonyos értelemben az expozíció tarkónvágós sokkhatása teszi egészen eredetivé. Rögtön tudatosodik a nézőben, hogy Bigelow élet és halál mostoha határmezsgyéjére szorult – ez a megoldás nemcsak a cselekményidőt rántja feszesre, nemcsak szakajtónyi kérdést vet fel, mindazonáltal páratlan lehetőséget nyújt a figurának a belső számvetésre és nevének tisztázására egyaránt. A szüzsé vékony időkeretének legfontosabb –sőt, talán egyetlen - funkciója azonban, hogy kiélezett abszurditásával rögtön letaglózza a közönséget. (Mivel erre épül a darab tulajdonképpeni hatásmechanizmusa, ezért a történetnek ez az időrendi foglalata semmiképp sem tekinthető óvatlan arányzavarnak.) Sok ártatlan lelkületű protagonista halt már meg a film noirban, de a nézők sem ezelőtt, sem ezután nem szoktak hozzá, hogy a „sors keze” ilyen látványosan előre dolgozzon.
A feszült elővezetést követően egy gyönyörű jelenetben kezd beizzani a nagyszerűen ütemezett hajsza-dramaturgia. Bigelowban csak a második orvossal folytatott párbeszéde során realizálódik helyzete („Önt meggyilkolták.” – mondja komoran a doktor.). Kirohan a rendelőből, és halálsápadtan végigvágtat az utcai forgatagon, mintha a futással semmissé tehetné erkölcsi kilengését (az átmulatott estét) és végzetét is. Mikor kifújja magát, a körülötte elhaladó gyalogosok (a labdájáért szaladó kislány, az egymásba karoló pár) gondtalan nyüzsgése és a szemébe sütő napfény örvén még utoljára megízleli a létezés örömét– a rendező ebben a jelenetben képes úgy elcsípni a karakter pillanatnyi lelkiállapotát, ahogy azt noirban igen kevésszer láthatjuk.
Ezt követően megkezdődik a végig őrületes iramú oknyomozás, amelyben a legutolsó kihallgatás-jelenet is éberen tartja a tekintetünket. A második félidőben pedig igazán résen kell lennie a nézőnek, hogy dekódolja a tömény, pattanásig feszülő történéshalmazt. Még a hullámvasút-szerű finálé (elvadult hajsza és fegyverdörgés egy félhomályos épületbelsőben) is elegáns és tökéletesen megkoreografált. Edmond O’Brien élénk alakítása pedig hab a tortán: zavarodott járása, eltúlzott arcjátéka nagyszerűen illusztrálja Bigelow felfokozott határhelyzet-élményét. A kiszolgáltatott könyvelő és a mattsötét nagyváros találkozásából felejthetetlen klasszikus született, amelyet csak a műfaj legnagyobbjaival érdemes egy lapon említeni.
